.

Akkor kellett volna meghalnod, amikor még tudtalak sajnálni.

- Ismét nem nyertem.
- Miben?
- Benned.

.

Végül nem marad más, csak a fájdalom,
meg a döbbenet az arcokon,
amikor a falba karcolom,
hogy én már túl vagyok a harcomon.

Az utolsó gyertya

Az utolsó gyertya

A telihold fénye ezüstösre festette a lombjukat hullató fákat és bokrokat, a megfakuló mezőt, az alvó falut és a mellette mélyen hallgató temetőt. A tél már a közelben járt, lábnyomait jégvirágok ölelték át és így üldözte a ködbe és falevelekbe öltözött őszt.

A szürke sírkövek között csupán egyetlen piros mécses égett még állhatatosan, elűzve a sötétséget, melegséget csempészve a zord tájba, ami köré tornyosult.

A gyertya lángjának fénye egy gyermek arcát simogatta gyengéden. Reménytelenül próbálta letörölni könnyeit. Egy sírkő mellett térdelt, kezeit imára kulcsolta. Meredten nézte a lángot.

Jeges szél szaladt át a temetőn, megtáncoltatva az apró fényt, beletúrt a fiú hajába, majd egy női alak lépett elő a sötétből. Hosszú, vörös haja takarta meztelen vállait, éj kék ruhája a földet súrolta. Fekete szemeit a gyermekre szegezte. Hanyagul a sírkőnek támaszkodott. Egy szál cigarettát tartott a kezében. A gyertyához hajolt és meggyújtotta.  Mélyet szívott belőle, a füstöt a telihold felé fújta, mintha csak felhők ölelték volna körbe a kísérteties, fényes korongot. A mécsesre nézett és elmosolyodott.

- Ez az utolsó.

A fiú zavartan megtörölte arcát, majd visszakérdezett.

- A temetőben?

- Nem. A világon. Nem szeretem, amikor ennyi fény van a temetőben. Ez itt a sötétségé kéne, hogy legyen ilyenkor. A nyugalom és a megbékélés világa. Az embereknek itt semmi keresnivalójuk már, mégis minden évben feldúlnak mindent…Nem mintha lenne értelme égnie.

- Miért nincs értelme?

- Mert a világon semminek sincs értelme. Egy évben egyszer kijönnek és gyertyákat gyújtanak, koszorúkkal halmozzák el a sírokat. Mintha ez visszahozna bárkit is az életbe. Nevezheted akárhogy. Lehet Mindenszentek, vagy Halloween. Felesleges. Szerinted ők éreznek bármit is ebből? Halottak. Megszűntek létezni.

- Ez nem igaz! A mennyben vannak! Anya is a mennyben van! – ismét előtört belőle a zokogás.

- A mennyben? Tudod, hol van anyukád? A föld alatt. Már nem hall téged. Kár itt siránkoznod, csak az idődet vesztegeted. Hány éves vagy?

- Nyolc.

- Akkor már tudnod kéne, hogy nincs menny és pokol. A halál van és az élet. Ezen kívül pedig nem létezik semmi.

- És Isten? Ő létezik?

- Isten halott.

- Ki ölte meg?

- Én. – mosolyodott el az ismeretlen női alak. – De mondhatjuk úgy is, hogy a világ ölte meg. Ti magatok. Elveszett a hit és a remény, már nem képzelitek azt, hogy van egy felsőbb hatalom. Egyébként is csak az elmétek szüleménye volt.

- És ki vagy te?

- A Halál.

- Miért bántod az embereket?

- Nem bántom őket. Az emberek saját magukat gyötrik és pusztítják. Mindenképp értelmet akarnak adni annak a pár évtizednek, amit itt töltenek. Aztán semmivé lesznek. Visszakerülnek oda, ahová jöttek. Végül mindenki feledésbe merül.

- Én nem akarom elfelejteni őt!

- Nem akarás kérdése. Elkerülhetetlen vagyok. Kézen fogtam már papot, politikust, szegényt és gazdagot. Mind velem jöttek, mert nem volt más választásuk.És mi lett belőlük? Egy rothadó test. Ilyenkor már mindenki egyforma és egyenlő. Csak por és csontok.

- Akkor miért születünk meg? Miért hozott engem világra?!

- Hogy élj. Sokan úgy halnak meg, hogy nem is éltek. Hogy miért? Mert mindig arra várnak, hogy majd jobb lesz. Telhetetlenek és soha sem tudnak megelégedni a jelenlegi helyzetükkel. Többre és többre vágynak, az elképzelt boldogságba. Végül egyedül maradnak. Öregen és ráncosan, az összetört álmaikkal.

- Te is meg fogsz halni?

- Hogy én? Nem. Én nem. Nem is létezem. De te sem.

- Láttad az anyukámat? – a kisfiú kérdése fájdalmasan csengett az üres temetőben.

- Én voltam az utolsó sikolya, a démon, aki az utolsó percben a szemébe nevetett.

- Miért vetted őt el tőlem?! – üvöltött rá. A Halál lassan a gyermek mellé ült a kőre. Ismét szívott egyet a cigarettából. A földet nézte, ujjaival idegesen dobolt.

- Így volt megírva.

- De nem tett semmi rosszat!

- Az emberek egy csomó hibát követnek el. Nem tudhatod, hogy milyen bűnöket cipelt magával minden nap. Senkit sem ismerhetsz igazán.

Csend lett. A fiú nem kérdezett többet. Ökölbe szorított kézzel térdelt a sír mellett. Szemeit behunyta, könnyek folytak végig az arcán. Mély levegőt vett.

- És akkor most mi lesz? Engem is meg fogsz ölni?- kérdezte. A Halál elmosolyodott.

- Fújd el a gyertyát.

Az élet

A halál az életszerű?

.

A hazugság az egyik legtökéletesebb dolog, de a tökéletesség a legnagyobb hazugság.

Sötét éjszaka volt

Sötét éjszaka volt

Pontban éjfélkor kiléptem a szórakozóhely ajtaján a téli hidegbe. A jeges szél haragosan az arcomba üvöltött. Hatalmas pelyhekben hullott a hó és az utcák már karácsonyi díszekben pompáztak. Mélyet sóhajtottam, majd elindultam haza.

Csendben hallgattam, ahogy a talpam alatt ropog a frissen esett hó. A tél a kedvenc évszakom. Rideg és mégis barátságos. Jó érzés egy kicsit fázni, élvezni, ahogy a fagy csípi az arcod…aztán hazaérni a meleg lakásba. Ledobni a vizes cipőt, zoknit, kabátot, felvenni a kedvenc mamuszod, főzni egy forró teát és leülni beszélgetni a családoddal vagy összebújni életed szerelmével.

Az emberek sokszor fel sem fogják mennyire szerencsések.

Miközben ezen méláztam fel sem tűnt, hogy az eddig utamat kísérő lámpák fénye eltűnt. Olyan útszakaszhoz értem, ahol csak elvétve akadt világítás.

Furcsa érzés kerített hatalmába, a szívem egyre hevesebben vert. Különös dologra lettem figyelmes. Lépteket hallottam. Egy pillanatig levegőt sem mertem venni. Hátrapillantottam. Sötét alak közeledett felém.

Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem.

- Hová rohansz szépségem?!- kiáltotta utánam egy mély férfihang és a nyomomba eredt.

Segítségért kiáltottam, de senki sem hallotta meg. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták. Szinte éreztem a leheletét, ahogy ott lihegett a nyakamban.

Gyorsabb volt nálam. Kezével szorosan belemarkolt a kabátomba, én pedig próbáltam kitépni magam a szorításából. Hirtelen ötlettől vezérelve kigomboltam a kabátot, majd kibújtam belőle, hogy menekülhessek.

Abban a pillanatban másik kezével a hajamba markolt és a földre rántott. Felsikoltottam.

Éreztem, ahogy egyre több hajszálam marad a kezében. Dühösen rángatózni kezdtem. Az sem érdekelt, ha az összes hajam odalesz. Ekkor felhúzott és megragadta a torkom. Ütöttem és rúgtam. Mindhiába.

-       Eresszen el! Kérem! Ne bántson! Nem csináltam semmit!- üvöltöttem.

-       Játszunk egy kicsit!- nevetett rám, majd egy mozdulattal ellökött. Irtózatos fájdalmat éreztem a karomban.

-       Ne, ne tegye! Kérem! Hagyjon!- erőtlenül próbáltam arrébb vonszolni magam.

-       Ne félj, nem fog fájni!- lassú léptekkel közeledett felém, elkapta a lábam és húzni kezdett.

-       Eressz el, te utolsó!- köptem felé, és célba is találtam.

-       Látom igazi kis vadmacska vagy! De ezt nem úszod meg büntetlenül!- hirtelen haragossá vált az arca, aztán a következő pillanatban lendült az ökle és erős ütést mért az arcomra. Megszédültem. Vér ízét éreztem a számban.

Aztán már csak képek villantak be. Egy biztonságosabb helyre húzott, be, a bokrok mögé, ahol nem veszik észre.

Elkezdte lehúzni a nadrágom, kicsit magamhoz tértem, rúgni kezdtem és kiabálni. De senki sem jött segíteni rajtam. Sírtam. A sós könnyek marták az arcomon lévő sebet. Minden erőmet összeszedve ismét kapálóztam felé, de ezt csak újabb ütések kísérték. Zokogva sikoltottam egy fájdalmasat, majd a következő csapásnál már nem volt erőm harcolni. Lerángatta rólam a ruháimat és letolta a nadrágját. Én pedig csak feküdtem tehetetlenül a hóban. Undorító látvány volt. Éreztem a leheletét a nyakamon, ahogy leszorított a földre, aztán megtette. Tudtam, hogy mi történik, láttam mindent. Ahogy ott izzadt fölöttem az a patkány, önelégült, piszkos kéjjel az arcán. És nekem csak folytak a könnyeim… Hallottam, ahogy liheg. Minden sóhajánál azt kívántam, hogy bárcsak most venne utoljára levegőt. Ökölbe szorult a kezem.

A bokor aljáról észrevettem, hogy egy rendőrautó járőrözött arra. Nem figyeltek fel rám. Sötét éjszaka volt.

Hangosat nyögött, aztán vége lett.

Önelégülten felhúzta a nadrágját, majd otthagyott egyedül, a hóban, a saját véremben fetrengve.

Úgy fél óra telt el, mire magamhoz tértem. Felkeltem, megigazítottam a ruháimat és a hajamat. Körülnéztem. Sehol senki. Már nem sírtam.

Iszonyatos haraggal a szívemben indultam haza.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, előtört belőlem a zokogás, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Megpróbáltam lemosni magamról ezt az egészet, mindent, ami történt. Főleg ott, ahol megalázott. Ezerszer átmostam azt a pontot, hátha így ismét makulátlan lehet az ártatlanságom…de minden alkalommal egyre mocskosabbnak éreztem. Sírva roskadtam a zuhanyzó sarkába. Körmeimet az arcomba mélyesztettem és üvöltve vájtam a húsomba.

Soha többé nem lehettem az, aki voltam. Nem mondhattam el senkinek. Bezárkóztam és felejteni akartam.

De az élet nem ilyen egyszerű.

Körülbelül két hónap múlva, egyik reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan émelygek. Nem sokkal később már a mosdóban ültem a wc csésze mellett és tudtam, tudtam, hogy nagy baj van.

Sírva kotortam elő az egyik eldugott dobozból egy tesztet.

Megcsináltam, ahogy a tájékoztatón elő volt írva. Ráhelyeztem egy vízszintes felületre és vártam. Arcomat a kezeimbe temettem, ismét előtört belőlem a zokogás.

Öt perc elteltével egy mély sóhajtás után úgy döntöttem megnézem.

Két csík. Pozitív.

Basszameg! Basszameg! Nem lehet! Nem igaz!...a lábaim felmondták a szolgálatot és ott kuporogtam egyedül a fürdőszoba hideg kövén.

Pár óra így telt el…csendben, magatehetetlenül.

Annak az embernek a fattyát hordoztam a szívem alatt, aki megerőszakolt. Ismét sírni kezdtem. Iszonyatosan dühös voltam. Bosszút akartam állni. Meg akartam ölni. Kikaparni a szemét, érezni a forró vérét a kezeimen…

Feltápászkodtam. Felvettem a legszebb ruhám, kisminkeltem magam és elindultam a városba. Havazott.

Minden olyan gyönyörű és csodálatos volt. Az emberek, ahogy pirosló arccal, hópelyhekkel a hajukban siettek, a gyerekek, ahogy hóembert építettek. Megnyugodtam. Megálltam a park közepén, kitártam a karjaim és felnéztem az égre. Élveztem, ahogy a hópelyhek az arcomba hullnak. Február végén ez igazán ritka volt.

Jó érzés volt a kiadós séta után hazaérni a meleg otthonba.

Megterítettem, megfőztem a vacsorát, kerestem egy üveg bort.

Kinyitottam az ablakot. Felemeltem a fejem, ahogy a hideg levegő arcomba csapott. Mélyet lélegeztem. Felálltam az asztalra, pont az ablakkal szemben. Levettem a sálam a nyakamból. Az egyik végét a csillárra kötöttem erősen, nehogy elengedje, a másikat pedig a nyakamba…hogy szép legyek. Kinéztem az ablakon…Sötét éjszaka volt.

- Most pedig velem hal a fattyúd is!- üvöltöttem, majd felnevettem és leléptem az asztal sarkáról.